Május 27-én kereken százhúsz éve lesz annak, hogy megalakult a Magyar Közgazdasági Társaság. Az utóbbi másfél évtizedben vált hagyománnyá, hogy éves közgyűléseinket mindig e nap közelében rendezzük meg. Idén május 22-én lesz ez az alkalom, amikor is az elnökség előterjesztése alapján a küldöttek áttekintik-megvitatják, milyen környezetben mekkora aktivitást fejtett ki az MKT az elmúlt három évben; mennyire tekinthető sikeresnek a legutóbbi tisztújítás óta eltelt időszak, és milyen irányt célszerű szabni egyesületünk munkájának a következő hároméves periódusra.

Ha valakinek, nekem igazán volt módom véleményt mondani ezekről a kérdésekről (meg minden egyéb, az MKT működésével összefüggő ügyről), most – főtitkári működésem idején először és utoljára – mégis közvetlenül is szeretném megosztani néhány gondolatomat valamennyi tagtársammal. Nem csupán három évre, hanem inkább három évtizedre tekintek vissza – ennyi időt töltöttem ugyanis az MTK különféle tisztségeiben. 1981-ben lettem a Politikai Gazdaságtan Szakosztály titkára, majd 1988-ban ügyvezetőként főállásban is ide szegődtem. 1990-ben főtitkárhelyettessé (is) megválasztottak, majd 1999-ben lettem főtitkár. 2003-ig főállásban, azóta pedig – vagyis amikortól néhány évre a Miniszterelnöki Hivatalba kerültem – társadalmi megbízatásként láttam el ezt a feladatot.

Összefoglalóan azt mondhatnám, hogy ott lehettem a Magyar Közgazdasági Társaság „rendszerváltásánál” (sőt kicsit irányíthattam is), amely még annál is békésebben, kulturáltabban, és még inkább a fokozatosság jegyében ment végbe, mint az országos politikai változások. Az első új vezetőségben például éppúgy alelnökként kapott helyet az Antall-kormány egyik minisztere, mint a Németh-kormány korábbi tagja, akik történetesen nagyon jó barátságot ápoltak – és ápolnak ma is.

Példájuktól korántsem függetlenül magam is arra törekedtem, hogy a Magyar Közgazdasági Társaság vezető testületeiben, rendezvényein érdemes emberek kapjanak szerepet – politikai meggyőződésüktől, beállítottságuktól függetlenül. Ezért is mondhattam (és bizony mondtam is gyakran!), hogy zavaros világunkban a Magyar Közgazdasági Társaság a normalitás kicsiny szigete, ahol az embereket – tartós – értékük, nem pedig – múlékony – helyi értékük alapján ítéljük meg.

Mindig arra törekedtem, hogy a Magyar Közgazdasági Társaság elegáns és releváns egyesület legyen. Igyekeztem, hogy a nagyrendezvényeinken, különösen a közgazdász-vándorgyűléseken szakmánk elitje kapjon szót – és mindig meghívtunk olyan előadókat is, akik fontos állami funkciókat viseltek. Ez utóbbit azért tartottam fontosnak, hogy tagjaink és a vándorgyűlések résztvevői személyesen is megtapasztalhassák, kik hozzák meg a leglényegesebb gazdasági döntéseket, milyenek a tisztségviselők szakmai és előadói kvalitásai, kik „vezetnek” bennünket. Vándorgyűléseink előadói gárdáját egyébként mindig a kiegyensúlyozottság, a különböző „oldalaknak” – ha nem is arányos, de – méltányos képviselete jellemezte. Magam ugyanis inkább a fair play, semmint a győzelem miatt tisztelem a sportot… Máig visszacsengnek továbbá fülemben akkori alelnökünk (mai tiszteletbeli elnökünk) szavai, aki aktív miniszterként a következőket mondta az 1993. évi szegedi vándorgyűlésünkön: Megtanultuk, hogy ha valami különbözik attól, amit mi igazságnak gondolunk, az nem hazugság, hanem egy másik igazság. Ehhez igyekeztem igazítani MKT-beli működésemet, és ennél jobb jelmondatot nem találhatnánk a Magyar Közgazdasági Társaság számára sem.

Az MKT eddigi 51 vándorgyűléséből 25-nek a szervezésében vehettem részt – eleinte kisebb, később már nagyobb mértékben; de a szervezés végső felelőssége mindig az én vállamon nyugodott. Bár a résztvevők száma e huszonöt év alatt csökkenő tendenciát mutatott, meggyőződésem, hogy igen nívós programokat tudtunk nyújtani számukra.
Az MKT rendszeresen elismeri a legkiválóbb közgazdászoknak meg a saját tisztségviselőinek a munkáját. Számomra is kitüntetés volt, hogy – az én hivatali időmben alapított – Közgazdász Életműdíjra hat esetben is jelölhettem egy-egy kiválóságot, és az elnökség valamennyi javaslatomat el is fogadta: Augusztinovics Mária, Nyers Rezső, Kornai János, Erdős Tibor, Kádár Béla és Balázs Péter tagja ennek a nagyon elit társaságnak.

Ennyi idő alatt életem a szó szoros értelmében összefonódott a társasággal: rengeteg izgalmas előadáson vehettem részt, sok tucat, ha nem több száz tagtárssal ismerkedtem meg, rendezvények százain asszisztálhattam, sok-sok egyetemi-főiskolai bevonótáborban, vezetőképző hétvégén mutathattam be a szervezet történetét, életét, szerepét, sajátosságait. Az MKT-ban nagyszerű emberekkel kerülhettem kapcsolatba; olyanokkal, akiket a legtöbbre becsülök: önzetlen, az országot is szolgálni kívánó, igazi közösségi emberekkel. (Tanulságos megfigyelésem, hogy az MKT-t általában elkerülik a törtető, önző kollégáink, hiszen nálunk inkább feladatokkal szembesülhetnek, semmint – anyagi – elismeréssel…)

Az MKT megbízásából nem sok helyütt jártam külföldön – mindössze a szomszédos országokba jutottam el, oda viszont sokszor. Kiváló kollégákat, barátokat ismerhettem meg a határokon túli magyarok körében. Büszkeséggel tölt el, hogy a Romániai Magyar Közgazdász Társaságnak csupán két olyan tagja van, aki az RMKT több vándorgyűlésén vett részt, mint jómagam. Az erdélyi kollégákkal való kitűnő kapcsolatokat tükrözi az a tény, hogy 2012-ben megkaphattam a Kerekes Jenő-díjat, amelyet az RMKT első elnökének emlékére alapítottak – és amelynek még az alapszabályát is módosították, hogy engem is kitüntethessenek vele. (Eredetileg csak romániai magyar közgazdászok kaphatták.)

Amikor a mostani tisztújításra készülve a jelölőbizottság megkeresett, köszönettel elhárítottam azt a lehetőséget, hogy újabb ciklusra jelöljenek főtitkárnak. Döntésemet nagymértékben megkönnyítette, hogy elnökünk vállalta a folytatást, így a főtitkári poszttól való megválásom biztosan nem okoz majd törést az MKT működésében.

Ellenkezőleg: úgy érzem, öt ciklus (pontosan másfél évtized) után jót fog tenni szervezetünknek az a fajta vérfrissítés, amelyet egy új főtitkár munkába állása hoz majd. A jelöltet, Hegedüs Évát, aki több évtizede dolgozik a Magyar Közgazdasági Társaságban (az utóbbi években a Pénzügyi Szakosztály elnökségi tagjaként), még azokból az évekből ismerem, amikor Salgótarjánban tartottuk a Fiatal Közgazdászok Országos Találkozóit. Kiváló szakember, sikeres vezető, az MKT tevékenységének alapos ismerője. Meggyőződésem, hogy nagyon sokat nyer vele a Magyar Közgazdasági Társaság. Munkájához (jövőbeli közös munkánkhoz!) sok sikert kívánok!

Ezúton is köszönöm elnökségünk, felügyelő bizottságunk tagjainak, a titkárság hűséges és odaadó munkatársainak, de valamennyi tagtársamnak is azt a bizalmat és támogatást, amelyet oly sokáig, gyakorlatilag egy emberöltőn át élvezhettem. Lelkes tagként – sőt, ha megválasztanak, az elnökség lelkes tagjaként – a jövőben is igyekezni fogok mindent megtenni azért, hogy a Magyar Közgazdasági Társaság betölthesse az alapszabályában vállalt küldetését: hozzájáruljon hazánk felemelkedéséhez, és szolgálja tagjainak épülését.

Dr. Halm Tamás
főtitkár