Zsarnóczai Sándor (1928-2002)

Szeptember 12-én a Kerepesi temetőben vettünk végső búcsút az 1954 októberében újraindult Közgazdasági Szemle harmadik főszerkesztőjétől. A közgazdaság-tudomány első számú hazai orgánumát irányíthatni nemcsak óriási felelősség, igen nagy rang és elismerés. Zsarnóczai Sándor számára mégis kétes megtiszteltetés volt ez a kinevezés! 1973-ban már lezárulóban volt a második világháború utáni gazdaságtörténelmünk “aranykora”: a magyar közgazdászok legizgalmasabb kísérletének, a gazdaságirányítás reformjának, az “új mechanizmusnak” a lendülete megtört, ellenfelei már kezdték kiszorítani a parancsnoki posztokról a progresszió képviselőit. Ennek esett áldozatul egykori főszerkesztőnk legfőbb mentora, Fehér Lajos is. Az ő menesztéséhez azért ragaszkodtak Moszkvában, mert nem a szovjet szövetkezeti modellnek volt a híve.

Zsarnóczai Sándor ebben az időben került a lap élére, méghozzá úgy, hogy az MSZMP elméleti-politikai folyóiratának a szövetkezetpolitikai rovatát, pontosabban e rovat vezetését adta fel érte. Természetesnek tekinthetjük, hogy ilyen körülmények közepette sokan úgy értékelhették, mintha “rendcsinálásra” kapott volna felhatalmazást a kinevezésekről akkoriban döntő “illetékesektől”. Pedig az akkori viszonyok ismerői jól tudhatták, hogy a Társadalmi Szemlének a rovatvezetése fontosabb beosztás volt, mint a Közgazdasági Szemle főszerkesztői széke! Vannak, akik szerint egy ember nagysága nem a barátain, hanem az ellenségein mérhető le. Ennek alapján pedig Zsarnóczai Sándor igencsak kiemelkedő személyiség volt. (Istenem, micsoda névsort állíthatnánk össze ellenlábasaiból!) Néhány év alatt azonban mindenki számára kiderülhetett, hogy a Szemle főszerkesztője – az akkori viszonyoknak és szóhasználatnak megfelelően – a “jó oldalon” állt.

A szerkesztőséghez eljuttatott kéziratokról – a tudományos folyóiratok nemzetközi gyakorlatát követve – szakértő lektorok mondtak ítéletet, és ez alól csak a gazdaságpolitikai jellegű írások kaptak felmentést. Ebben az időben ugyanis a Közgazdasági Szemle nyíltan vállalta, hogy nemcsak a szó igazi értelmében vett tudományos értekezéseket közöl, hanem a gazdaságpolitikát elemző, bíráló, a továbbfejlesztését segíteni akaró gondolatmenetek számára is megnyitja hasábjait. Emiatt persze a főszerkesztő állandó konfliktusba keveredett azokkal, akiket legjobb szakmai meggyőződésük arra sarkallt, hogy a Szemlében megjelenő minden íráson a tudományos értekezések megszokott apparátusát kérjék számon. A szerkesztőbizottságban időről időre fellángolt e vita, amelyet az akkori elnök, Nyers Rezső, a rá jellemző bölcsességgel úgy zárt le: a tudományosság kritériumait minden tudományos íráson számon kell kérni…

A szerkesztőbizottságot, annak határozatait Zsarnóczai Sándor komolyan vette. A testület évente csak egyszer ülésezett ugyan, mert a folyóiratot nem e grémium, hanem a főszerkesztő szerkesztette, de (vagy talán éppen ezért) a szerkesztőség sok héten át készült erre az eseményre. És fontos arra is emlékeznünk, hogy Zsarnóczai Sándor “félistenként” tisztelte a magyar reform (egyik) atyjaként számon tartott Nyers Rezsőt, és minden fontos kérdésben külön is kikérte a véleményét.

Az 1965 és 1974 közötti évek, amelyeket Magyarországon “a közgazdászok évtizedének” is szoktak nevezni, a heves szakmai viták, az állandó útkeresés, az újító-jobbító ötletek gyártásának jegyében teltek. Ezek előtt a Közgazdasági Szemle mindig nyitva állt, sőt több vitát is indított. A nyolcvanas évek első felében ez a lendület alábbhagyott. A szerkesztőbizottság értekezletein visszatérő témaként szerepelt az írások nagy részének tartalmi gyengeségeivel, színvonalával kapcsolatos kritika, amelyet végül azzal hárított el a tudományterületünk nagyjait felvonultató testület, hogy a Szemle csak azokat az eredményeket közölheti, amelyeket a hazai közgazdaság-tudományi műhelyek világra hoznak…

* * *

Zsarnóczai Sándor igen erős egyéniségként, kiváló szakmai és társadalmi kapcsolatok birtokában és tudatában irányíthatta a folyóirat működését. Nagyon jól ismerte a politikai viszonyokat, sok fontos döntéshozót tudhatott barátjának. Erejét növelte, lehetőségeit bővítette tevékenységének sokrétű volta. Nem vállalta, hogy megélhetése a főszerkesztői poszttól függjön; mindvégig az Állatorvosi Egyetem tanszékvezető tanára maradt. Ezzel azt akarta elkerülni, hogy számára elfogadhatatlan kompromisszumokat kényszeríthessenek rá; hogy írások megjelentetését vagy éppen letiltását követeljék ki tőle.

Főszerkesztőségének idején természetesen a tudományos közlések szabadsága korántsem volt korlátlan. A Szemle jó néhány cikke kavart óriási politikai vihart (ami ma már, hála istennek, elképzelhetetlen). Ezek közül jó pár tanulmány megjelentetését tudatosan vállalta, néha azonban “váratlan balesetek” is történtek. Például 1980 decemberében publikálta a Szemlében egy ifjú kutató (ma az egyik biztosítótársaság elnök-vezérigazgatója) a KGST-t elemző-bíráló értekezését, melynek egyik mondata így hangzott: “A térség

[Kelet-Közép-Európa] gazdaságai a világ két kiemelkedően integrálódott egysége, Nyugat-Európa és a Szovjetunió közé szorultak.” Ezért a mondatért még abban a hónapban Moszkvában felelősségre vonták az ott tárgyaló magyar miniszterelnök-helyettest(!). A főszerkesztő széke rövid időre megingott, a féléves prémiumának megvonása miatt bánkódó olvasószerkesztőt pedig azzal vigasztalta az egyik idősebb rovatvezető, hogy a lap újraindításakor ezért a mondatért még elvitte volna az ávó…

Zsarnóczai Sándornak a Szemle főszerkesztőjeként vállalt, hatalmat irritáló legutolsó akciója az akkor Magyarországon tilalmi listán lévő Hegedüs András vitairatának közreadása volt. Az egykori miniszterelnök “A nagyvállalatok és a szocializmus” című szenvedélyes írásában bemutatta, miként éltek vissza súlyukkal, politikai befolyásukkal az akkori nagyvállalatok, hogyan fékezték le, majd igyekeztek a visszájukra fordíttatni a gazdasági reform intézkedéseit. A cikk megjelenése senki által sem várt hatást váltott ki. Egyre-másra érkeztek a tiltakozó hozzászólások, a Népszabadságban főszerkesztő-helyettesi szintű ledorongolás volt a válasz. “Követ akartam dobni az állóvízbe” – érvelt a megjelentetés mellett Zsarnóczai Sándor, akit azonban magát is meglepett a reakciók hevessége. A hozzá közel állók tudták, hogy amikor a következő évben fölajánlották neki a Szövetkezeti Kutató Intézet igazgatói posztját, ennek a Hegedüs-ügynek perdöntő szerepe volt abban, miért a Szemlétől, nem pedig az állatorvosi egyetemi tanszékétől vált meg.

Szakmai berkekben a legnagyobb visszhangot kiváltó “ügye” mégsem ez, hanem a sok évvel korábbi “élelmiszer-gazdasági” botrány volt. Agrárgazdasági, szövetkezetpolitikai szaktekintélyként és főszerkesztőként egyaránt lándzsát tört ugyanis amellett, hogy a mezőgazdaságot és a feldolgozó tevékenységet együtt kell kezelni, fejlesztésüket integráltan célszerű megtervezni. Ma már tragikomikusnak hat az a felháborodás, amelyet ez a gondolat akkoriban keltett. Az ellenzők szerint ugyanis ez a koncepció összemossa a mezőgazdaságban domináns szövetkezeti, valamint a feldolgozóiparra jellemző állami tulajdont, márpedig az előbbi “köztudomásúlag” alacsonyabb rendű az utóbbinál. A közgazdasági progresszió több jeles képviselőjének (Bognár Józsefnek, Csikós-Nagy Bélának, Nyers Rezsőnek) is latba kellett vetnie befolyását, hogy Zsarnóczai Sándor e “főbenjáró bűne” ellenére is főszerkesztő maradhasson.

* * *

Láthatjuk, mennyire összetett, bonyolult, ellentmondásos időszakban irányíthatta Zsarnóczai Sándor a Közgazdasági Szemlét. Személyes tulajdonságai, adottságai predesztinálták a vezető szerepre: tekintélyt parancsoló megjelenése, önbizalma, igen korán megszerzett szakmai és irányítói tapasztalatai mind-mind hozzájárultak ahhoz, hogy nagy derűvel vegye az élet akadályait – meg a főszerkesztői munka mindennapi nyűgeit. Ez a feladatkör sokban hasonlít a bankáréhoz: ha a főszerkesztő nemet mond egy szerzőnek, nem takarózhat semmi felsőbbséggel. Egy bankár nem mondhatja, hogy azért nem ad pénzt, mert nincs neki – éppen így egy főszerkesztő sem hivatkozhat arra, hogy nincs hely a lapjában; mindkettejük “ügyfele” legtöbbször személyes sértésnek veszi az elutasítást, és természetesen nem üzleti tervében, anyagi helyzetében, illetve tudományos teljesítményében látja a kudarc okát. Zsarnóczai Sándor mindig nevetve fogadta a rovatvezetők csűrés-csavarását, ha – az előbb említett kellemetlenség elől menekülve – be akarták tuszkolni egyik vagy másik szerzőjük írását. “Harcostárs, hivatkozz rám, hogy én nem engedem a közlést! Elég széles a vállam, elbírja ezt a terhet is!” – szokta volt “kisegíteni” kollégáit.

Ez a segítőkészség számtalan munkahelyének mindegyikén megnyilvánult; kollégáit támogatta, szakmai előmenetelük elől igyekezett elhárítani az akadályokat. Nagyra becsülte a teljesítményt, és az általa vezetettektől kiváló munkát várt el. A Szemlében több mint húsz éve egyfajta minőségbiztosítási módszert vezetett be: a megjelent lapszámokat rendszeresen elolvastatta (vagy – ahogyan a nyomdász szakmában mondják – “megolvastatta”) egyik nyugdíjas kollégánkkal, aki bizony minden hónapban talált 5-10 elütést, rossz megfogalmazást. Mint tapasztalt “sajtómunkás” persze jól tudta, hogy hibátlan sajtótermék nem létezik; a célja csak az volt, hogy ezzel a módszerrel a jövőben megelőzze a típushibákat. Ugyancsak szerkesztői igényességre vallott az a követelmény, hogy a magyar nyelven megjelent könyvekből, folyóiratokból vett idézetek pontosságát, “betű szerintiségét” is ellenőriznünk kellett.

* * *

A Közgazdasági Szemlét nem egészen másfél évtizedig jegyezte Zsarnóczai Sándor, s ebben az időszakban is szerteágazó tevékenységének csak egyik ága fonódott a lap köré. Az igazi, örök szerelme a szövetkezeti mozgalom volt – amelynek kedvéért végül még a Szemlétől is megvált. Egyetemi tanárként, kutatóként, tudományos és szakmai testületek tagjaként, más folyóiratok szerkesztőjeként ezer szállal kötődött a szövetkezetekhez. Meggyőződéses híve volt a nagyüzemi és a családi gazdaságok (a “háztáji”) kombinációját megvalósító formának. Ez volt az a – valóban – magyar modell, amelynek tanulmányozására a világ minden szegletéből érkeztek hazánkba szakértők, és akiknek fáradhatatlan buzgalommal ecsetelte e megoldás előnyeit. Sok éven át volt tagja a Szövetkezetek Nemzetközi Szövetsége oktatási bizottságának (az Agitcoopnak), s e minőségében tevékenysége nemzetközi dimenziót is öltött – nemcsak a magyar szövetkezeti mozgalom sikereit tudatosította, nemzetközi elismertségét erősítette, hanem igyekezett hozzájárulni a mozgalom más tájakon való elterjesztéséhez, a szövetkezők (jellemzően a szegény emberek) életének sikeresebbé tételéhez.

* * *

Zsarnóczai Sándor nemcsak hogy a tagja volt a “fényes szellők” nemzedékének, de annak “elitjébe”, a 28-asok évjáratába tartozott. Igazi első generációs értelmiségiként hatalmas életerővel, tenni akarással vágott bele minden feladatba – feladatból pedig kijutott neki bőven. 14 éves korában már fizikai munkás, munka mellett tanul, egyszerre kapja meg agrármérnöki és közgazdasági diplomáját. Sokféle intézményt vezet, már egészen fiatal korában igazgató egy szövetkezeti oktatási intézményben, és az egyetemi tanszékvezetés is hamar “megtalálja”. A rengeteg tennivaló miatt kevés ideje jut a klasszikus tudományos építkezésre: csak 54 évesen szerzi meg a kandidátusi, 66 évesen, már nyugdíjasként, a közgazdaságtudomány doktora címet. Nagyon széles körű az érdeklődése; a szakmai olvasmányok mellett falja a szépirodalmat, szenvedélyesen szereti a filmművészetet, elsősorban a magyar filmeket. Már a hetvenes években – amikor ez még korántsem mindennapos – plebejus értékrendjéhez nem igazán illő, elegáns sportoknak hódol: síel és teniszezik (de ez utóbbi sportágnak nem a “karrierista” változatát űzi: egyetemi kollégáival játszik).

* * *

A főszerkesztői székéből fölállva még sokáig nem szakította meg kapcsolatát a Közgazdasági Szemlével: 1992 végéig tagja maradt a szerkesztőbizottságnak. Akkor a korábbi értelemben vett testület megszűnt: azóta az MTA Közgazdaság-tudományi Bizottsága látja el ezt a funkciót – annak viszont már nem volt a tagja. Emlékét mégis megőrzik azok a szerkesztőbizottsági tagok, szerkesztők, akik még együtt dolgozhattak vele, azok a szerzők, akik abban a bizonyos 13 évben publikáltak a Közgazdasági Szemle hasábjain, meg persze a közgazdaságtudomány és a gazdaságpolitikai írások iránt érdeklődő olvasók ezrei.

Zsarnóczai Sándor az 1970-es, 1980-as években több cikluson át elnöke volt a Magyar Közgazdasági Társaság Politikai Gazdaságtan Szakosztályának, és e tisztsége révén tagja volt az országos elnökségnek is.

H.T.